„Nem arany és nem ezüst...”
Több mint kétévnyi levelezés, szervezés és várakozás után 2013 novemberének közepén végre elérkezett az indulás napja: az In Medias Brass rézfúvós kvintett hangszerekkel, bőröndökkel felpakolva a Liszt Ferenc repülőtéren várta a Dubaiba tartó járatát.
Gondolatok egy fényűző turné margójára
Több mint kétévnyi levelezés, szervezés és várakozás után 2013 novemberének közepén végre elérkezett az indulás napja: az In Medias Brass rézfúvós kvintett hangszerekkel, bőröndökkel felpakolva a Liszt Ferenc repülőtéren várta a Dubaiba tartó járatát.
Az elmúlt évek elsősorban a referenciagyűjtésről szóltak az együttes számára: megpróbáltunk a lehető legtöbb nemzetközi versenyen helyezést elérni, valamint bemutatkozni a magyar és a nemzetközi komolyzenei világnak. Ez Isten segítségével és áldásával sikerült is, éppen ezért bíztunk abban, hogy a versenyek után a koncertezés jelenti majd legfőbb tevékenységünket – talán az országhatárokon túl is. Emiatt ez a turné egy valódi mérföldkő a kvintett életében. Megpróbáltunk rá tudásunkhoz mérten a lehető legjobban felkészülni, valamint olyan műsort összeállítani, ami értékes, sok mindent megmutat a magyar zenéből, ugyanakkor mégis élvezheti majd egy számunkra teljesen új közönség.
Az út Dubaiba öt és fél óra Budapestről, az időeltolódás pedig plusz három óra, így ottani idő szerint este kilencre érkeztünk a fél egykor induló géppel. Az érkezés után az adott okot az izgalomra, hogy az elektronikusan megkapott és magunknak kinyomtatott vízumokon vajon észreveszik-e, hogy a csapat trombitásainak össze van cserélve a fényképe az adatlapjaikon, tehát a nevük felett nem a saját képük látható. Amikor az első trombitásunk állt a határőr elé, lélegzetvisszafojtva figyeltük a fejleményeket, és volt is egy kritikus pillanat, amikor a vízumot ellenőrző hivatalnok másodszor tekintett fel a papírok közül. Végül azonban egyetlen szó nélkül lepecsételte a vízumokat, és beléphettünk az országba, ami számunkra egy meglehetősen új világot jelentett.
Széles utak, vadonatúj autók, fényűző szálloda és hatalmas épületek. Egyszerre volt szürreális, futurisztikus és valahol egy kicsit nyomasztó is. Helyi arabokkal egyáltalán nem tudtunk érintkezni, még a koncerten sem láttunk senkit, annál többet beszélgettünk viszont a bevándorlókkal: kedves, közvetlen indiai és pakisztáni taxisokkal, illetve a koncertet szervező svájci és ukrán-holland hölgyekkel.
Az egyetlen koncertünknek nagy sikere volt. Megtudtuk, hogy Dubaiban annyira nincs érdeklődés a komolyzene iránt, hogy a legnagyobb koncerttermük az a mintegy 550 fős színházterem, amelyben mi is játszottunk. A szervezők munka és család mellett önkéntesként vesznek részt az évi 10-12 koncert megszervezésében, és a szponzorok felkeresésében, ami elmondásuk szerint még Dubaiban sem egyszerű feladat.
A szállodánkból három ikonikus épületet is láthattunk: az első egy 85 méter magas, fedett sípálya, ahol a nyáron nem ritkán 50 °C-os melegben is átlagosan -3 °C-ot tartanak. Az emberek több száz méternyi pályán síelhetnek, szánkózhatnak, van libegő szerű felvonó, és pingvin show-t is látni. Mindezt a sivatagban… Illetve a sivatagban felépített télben. A másik a Burj al Arab volt, magyarul Arabok Tornya, amely a Dubai szimbólumaként is ismert vitorla alakú szálloda volt, amely a világ egyetlen hét csillagos szállodájaként ismert. Nem szeretném megtudni, mennyibe kerül itt egy éjszaka… A harmadik épület a Burj Khalifa, amely jelenleg 828 méterrel és 168 emelettel a világ legmagasabb felhőkarcolója. Ez közelről 
szinte befogadhatatlan méret. Eszembe jutott az a bizonyos épület, amelyet szintén úgy kezdtek építeni, hogy „teteje az égig érjen”, mondván: „és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén.” (1Móz11,4). Bármilyen lenyűgöző látványt jelentettek, főleg ez az utóbbi félelmetes és nyomasztó hatást keltett. Az az ének járt a fejemben, amelynek első versszaka és refrénje így szól: „Nem arany és nem ezüst, nem kincs az óhajom; tudni csak azt szeretném: Uram szeret vajon? Nincs nyugalma lelkemnek, bizonyosságot vár: élet könyvébe vajon, nevem beírva áll? Hogy nevem ott álljon, csakis azt kívánom, hogy az Élet könyvébe beírva ott álljon!” (BGyÉ 247.)
Felkapott hely Dubai, sokkal több külföldit látni, mint helyi lakost. (A közhiedelemmel ellentétben Dubai költségvetésének már csak 6%-át adja az olaj, az elsődleges bevételi forrás a turizmus.) Magyar „hírességek” és jómódú emberek is gyakran választják úti céljuknak. Egy turista valóban hatalmas épületeket, lehengerlő fényűzést és luxust láthat, a kérdés azonban az, hogy miért érdekel ez minket? Mi a vonzó az ilyen helyekben? És mit jelent, ha valaki elmondhatja magáról, hogy járt ebben a ma híres/hírhedt, felkapott emírségben? Számomra sokat jelent az, hogy koncertlehetőséget kaptunk, a figyelmes és jó szervezés, hogy megbecsülték a munkánkat, és természetesen az is, hogy „világot láthattam” – nem azt akarom mondani, hogy nem éreztem jól magam; de nem érzem magam többnek, vagy fontosabbnak csak azért, mert Dubaiban jártam. Amennyire pedig mégis, azt jobb lenne inkább elengedni, mert csak a büszkeségemet táplálja. Sokkal jobb arra a helyre készülni, amely nem fényűző, mégis fényes, ahol olyan lenyűgöző szépség vár minket, amely nem az emberi nagyravágyásból származik, hanem Isten szeretetéből: „Mennyei Jeruzsálem, minden útja fényes, és tizenkét kapuja, drágakővel ékes, hol hangos hárfák pengnek, hol nincs a bú jelen. Halleluja! Tudom már, ott van az én nevem.” (BGyÉ 247.).
