Létezik-e húsvéti hangulat?
Ha megkérdezünk egy kisgyermeket arról, melyik az Egyház legnagyobb ünnepe, de nincs kellő rafinériával kiokítva a helyes választ illetően, a legtöbbször azt a feleletet kapjuk: „a Karácsony”!
Ha megkérdezünk egy kisgyermeket arról, melyik az Egyház legnagyobb ünnepe, de nincs kellő rafinériával kiokítva a helyes választ illetően, a legtöbbször azt a feleletet kapjuk: „a Karácsony”! A válasz érthető a gyermektől, és nem is róható fel neki. Ez a meggyőződés viszont sokakban később is így él tovább, pedig az örömhír központi üzenetét a húsvéti események és azok jelentősége adja. Még ha tudjuk is értelemmel, hogy nagyobb a Húsvét, valahogy a Karácsonyhoz húz a szívünk. Miért?
A karácsonyi történet minden izgalmával és drámájával együtt gyönyörű, szívet melengető. Néhány szereplő és momentum: Gábriel angyal, Szűz Mária, csodálatos ígéret, fogantatás a Szentlélektől, József bizalma és hite, egy kisbaba megszületése (aki nem más, mint a kisded Jézus Krisztus, a Messiás), jászol, amely körül feltehetőleg jószágok voltak, ugyanakkor angyali karok, pásztorok, napkeleti bölcsek… Csodák, jóakaratú emberek, melegséget árasztó állatok és mindezek felett egy édes kisbaba.
A húsvét története ehhez képest (szinte) nem is gyerekeknek való. Egy kivégzés áll az egyik fókuszában, amely a valaha létezett legkegyetlenebb (és leghosszabb ideig tartó) módszerrel történik, ráadásul egy fiatalember az elítélt. Csak felsorolásszerűen néhány kép: árulás – Júdás, félelem – Getsemáné kert, erőszak – elfogatás, gyávaság – Pilátus, gonoszság – papok és katonák, kínzás, vér, gyötrelem, fulladás, elhagyatottság, halál és egy dárda hegye, amely által megbizonyosodtak a halál minden kétséget kizáró beálltáról. A történet másik fókuszában pedig két olyan tény áll, ami hihetetlenül zavarba ejtő: a kivégzést követő harmadik napon a halotthoz igyekező asszonyok 1.) üres sírt találnak, 2.) először angyalok adják hírül azt, hogy Jézus már nincs a halottak között, később szemtanúk találkoznak az élő, helyesebben mondva feltámadt Krisztussal. A történet egyik része brutális, a másikat pedig nehéz értelmezni.
A történeten túl pedig ott van a két ünnep hangulata: a Karácsonyra minimum egy adventen keresztül készülünk és várakozunk (egy kisgyermek akár sokkal többet, talán közel egy évet is), a Szenteste meghittségével pedig kevés dolog kelhet versenyre: kint hideg, bent meleg, egy gyönyörűen feldíszített fa, gyertyafény, csillagszórók, lágy zene, együtt a család, finom ételek, édes sütemények és természetesen sok-sok ajándék. Ehhez képest Húsvétra inkább csak a katolikusok készülnek a hamvazószerdán kezdődő Nagyböjttel (hiszen elvileg egy baptista nem csak az év egy meghatározott időszakában böjtöl, és nem is előírásszerűen), ami sokkal kevésbé felszabadult időszak, mint az Advent: a hangsúly az önvizsgálaton, bűnbánaton és megtérésen van, ami abban kerül kifejezésre, hogy a hívő bizonyos napokon lemond a húsevésről. Protestáns egyházakban maga az ünnep is puritánabb. Nincsen fa, nincs gyertya, nincs ajándék, legfeljebb pár csokitojás. Hát hogyne húzna az ember szíve a Karácsonyhoz?
Nem a Karácsonyt, vagy annak megünneplését szerettem volna degradálni, hiszen Karácsonykor az Ige testté válásának, Jézus megszületésének misztériumát ünnepeljük. De Jézus születésének végső célja az volt, hogy Húsvétkor meghaljon és feltámadjon, ráadásul mindezt nem értelmetlenül, hanem azzal az okkal, hogy megváltsa az embert. Mint aki maga is a Szentháromság Isten személye, ugyanakkor teljesen ember is, váltságot szerezve saját, önként vállalt halálával a mi önzőségünkért, szeretetlenségünkért, gonoszságunkért, testiességünkért, egyszóval bűneinkért. Ezt a történetet pedig lehetetlen mákos bejglitől jóllakva, családilag, csupán felidézni (bár a Karácsonynak sem csak ez lenne a célja), ez a történet megráz, felzaklat, de legalábbis válaszút elé állít. A karácsonyi hangulatot átélhetjük, sokszor keressük, és néha egy kicsit csináljuk. Azt viszont nem mondjuk, hogy „ma olyan húsvéti hangulatom van”. Mert a Húsvét áthatja az összes egyházi ünnepet, minden ünnep, minden istentisztelet, sőt Jézus életének minden mozzanata és minden szava is a Húsvét felől nézve nyeri el teljes értelmét. Ugyanígy a mi hívő életünk is csak Krisztus váltsághalála és feltámadása felől nézve értelmes.
A „húsvéti hangulat” – ha van egyáltalán ilyen –, nem biztos, hogy kellemes. Sőt, lehet, hogy nagyon is kényelmetlen, szorongató érzést vált ki, amikor arról beszélünk, hogy kísértésekkel, bukásokkal, bűnökkel küzdünk, hogy ezekért a bűnökért mi nem tudunk eleget vezekelni, de van valaki, aki helyettünk vállalta értük a büntetést. Isten újra szeretne minket magához ölelni, szeretne nekünk megbocsátani, amit csak el kell fogadnunk. Ha pedig elfogadjuk, minden nap a feltámadt Krisztus valóságának, az evangélium ránk is igaz voltának örömében telik majd, amire nem azt mondjuk, hogy húsvéti hangulat, hanem azt, hogy új élet.
