Kilátástalanság és győzelem
Néhány hónappal ezelőtt egy bécsi szálloda magányos szobájában hosszú, internetes konferenciabeszélgetésben vettem részt együttesem, az In Medias Brass rézfúvós kvintett tagjaival. Azon vitatkoztunk, hogy részt vegyünk-e a 2013 júniusában megrendezésre kerülő Calvin Smith Rézfúvós Versenyen, az Egyesült Államokbeli Knoxville-ben, Tennessee államban. Érvek, gondolatok, célok és különböző élethelyzeteink feszültek egymásnak. Nem tudtunk dűlőre jutni. Végül mérsékelt egyetértés mellett úgy határoztunk, hogy beadunk néhány pályázatot a verseny és az utazás költségeire, és ha lesz rá fedezetünk, elindulunk ezen a megmérettetésen.
Az In Medias Brass Amerikában
Néhány hónappal ezelőtt egy bécsi szálloda magányos szobájában hosszú, internetes konferenciabeszélgetésben vettem részt együttesem, az In Medias Brass rézfúvós kvintett tagjaival. Azon vitatkoztunk, hogy részt vegyünk-e a 2013 júniusában megrendezésre kerülő Calvin Smith Rézfúvós Versenyen, az Egyesült Államokbeli Knoxville-ben, Tennessee államban. Érvek, gondolatok, célok és különböző élethelyzeteink feszültek egymásnak. Nem tudtunk dűlőre jutni. Végül mérsékelt egyetértés mellett úgy határoztunk, hogy beadunk néhány pályázatot a verseny és az utazás költségeire, és ha lesz rá fedezetünk, elindulunk ezen a megmérettetésen. Nem vagyok benne biztos, hogy ez józan lépés volt, az viszont egyértelmű, hogy Isten képes volt ebből az összetett és vitatható döntésből is a legjobbat kihozni.
Az In Medias Brass 2010 óta működik, és annak ellenére, hogy keresztyén fogalmak szerint a csapatból nem mindenki mondható hívőnek, mégis mindnyájunk számára egyértelmű volt, hogy Isten valamiért különösen is szeretné megmutatni a csapatunk iránt érzett szeretetét, támogatását. Az első trombitásunk, Kresz Richárd olykor azzal a kifejezéssel él, hogy kegyelmi időszakot élünk át. Két szempontból is igaza van. Az első és fontosabb, hogy tart még a kegyelmi idő, mindenki számára van lehetőség a megtérésre. Úgy gondolom, az együttesünk minden tagja közelebb került Istenhez az együtt töltött évek alatt, de Kresz Richárd nem erre gondol. Ő arra érti ezt, hogy az a találkozás, ami ezt az öt embert így összehozta, egészen egyedülálló, és nem lehet véletlen: szakmailag és emberileg is rendkívül jól kiegészítjük és inspiráljuk egymást. Ez megmutatkozott az elhivatott munkát követő eredményekben is, amely Isten különös támogatása, kegyelme nélkül nem lett volna elérhető: kicsivel több, mint két év alatt hat nemzetközi zenei versenyen értünk el négy első és két második helyezést, több különdíjat kaptunk, számos országban koncerteztünk, 2011-ben pedig Junior Prima díjjal tüntették az együttest. Mi ez, ha nem Isten támogatása? Benyus Jánossal, hívő kürtösünkkel a turnékon, versenyeken legtöbbször közös szobát kérünk és a testvéri beszélgetéseken túl imaközösséget tudunk gyakorolni, ami hihetetlenül megerősít, hiszem, hogy nem csak kettőnket, de mind az ötünket.
Az utolsó nagy megmérettetés után – ami 2012 áprilisában volt Lyonban –, noha díjakkal térhettünk haza erről is, eldöntöttük, hogy nem indulunk több versenyen, megpróbálunk a koncertek felé fordulni. Ahogy viszont teltek a hónapok, rengeteg nehézséggel kellett szembenéznünk, és úgy éreztük nincs előttünk olyan cél, amely valódi inspirációt nyújtana. Így merült fel az amerikai verseny gondolata. Két díjat Dél-Koreából és Japánból hoztunk el, négyet Európából, kihívásnak éreztük tehát a bemutatkozás lehetőségét az Új Világban.
Cél nélkül küzdeni azt hiszem lehetetlen, de legalább értelmetlen. „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág” – írja Pál a korinthusiaknak (1Kor 9,26). Ő a hívő életet is cél felé tartó versenyhez hasonlítja, amely ellentétben a földi sport, zenei vagy más versenyekkel nem olyan koszorú elnyerésére törekszik, ami valaha elhervadna. Az elv azonban ugyanaz: látnunk kell magunk előtt a célt, amely nem lehet bizonytalan. A pályázatok benyújtása mellett tehát végül konkrét lépéseket tettünk a versenyre való kijutás érdekében, amit ahogy egyre fontosabbnak éreztünk, úgy támadt egyre több nehézség körülötte.
Az első nehézséget természetesen az anyagiak jelentették: a pályázatok elbírálásának határideje jóval a repülőjegyek optimális megvásárlásának ideje után volt, így kénytelenek voltunk rizikót vállalni: kölcsönből vettük meg a drága jegyeket. A második: áprilisban pontot kellett tennünk a hónapok óta húzódó tagcsere-dilemma kérdésére: alapító harsonásunk, Stürzenbaum Róbert az Operaház szólamvezető harsonása lett, ami tengernyi munkát jelent, ráadásul egy japán turné is egybeesett a mi versenyünkkel, így végül közösen mondtuk ki a fájdalmas végszót, hogy a versenyre már új, állandó taggal készülhessünk, a fiatal és rendkívül tehetséges Sztán Attilával, aki a Kétegyházi Baptista Gyülekezetben nőtt fel. Állandó kürtösünk, Benyus János pedig szintén munkahelyi és négygyermekes családapai kötelezettségei miatt határozott úgy végül, hogy nem jön. Ez komoly kételyeket támasztott bennünk, érdemes-e egyáltalán így belevágnunk, ráadásul a verseny időpontja is rohamosan közeledett. Farkas Tamás vállalta a kisegítő kürtös szerepet, aki gyorsan és pontosan megtanult mindent, de májusban, az utazást megelőző hónapban a csapat tagjainak különböző külföldi útjai miatt alig tudtunk próbálni. Bevallom őszintén, egy héttel a verseny előtt úgy éreztem, csapdában vagyunk: összecsaptak a fejünk fölött a hullámok és felelőtlenül döntöttünk a versenyen való indulás mellett. Komoly tartozásunk volt, nem éreztem felkészültnek magunkat és a csapat felállása is teljesen más volt, mint amit megszoktunk: rajtam kívül az alapító tagok közül csak a két trombitás, Kresz Richárd és Nagy Antal Endre maradt. Végül az indulás előtti napon kiderült, hogy az a pályázati hely, ahonnan a leginkább reméltük a támogatást, semennyit nem ítélt meg a számunkra. Elveszettnek éreztem magam és kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, óriási hibát követtünk el. Kérdésekkel voltam tele: ha eddig Isten mellettünk állt, most miért tűnik lehetetlennek minden? Vajon nagyravágyó, önző indítékaink vannak? A feleletet máig nem tudom pontosan, de egy biztos: Isten csodálatos tervet készített nekünk erre a két hétre. Ha rosszul döntöttünk, megmutatta irgalmas szeretetét, ha jól, akkor azt, hogy nem érdemes sem támogatókban, sem a saját erőnkben, felkészültségi szintünkben bízni, csak Benne!
Hogy ne csak a verseny miatt tegyünk ilyen nagy utazást, Knoxville előtt egy hetet New Yorkban töltöttünk, ahova sikerült négy koncertet megszerveznünk. Szállást a New Yorki Magyar Baptista Gyülekezettől kaptunk, akiknek a vendégszeretetén keresztül megtapasztalhattuk Isten különösen gyengéd gondviselését. Hiába nem ismertem senkit a gyülekezetből, Dr. Gergely István lelkipásztor és családja, illetve Halász Mihály, a gyülekezet vezetője és gondnoka, valamint az ő családja is testvérként fogadtak bennünket: őszinte, kedves és magától értetődő szeretettel, mintha régóta ismernénk egymást. Éppen ez a természetesség volt az, ami szinte megdöbbentett bennünket. A mesterkéltség, képmutatás árnyéka sem volt felfedezhető – ez pedig valódi bizonyságtétel... Nem csak a kvintett azon tagjai felé, akik nem járnak gyülekezetbe, de felém is! „Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek; ő van mindenek felett, és mindenek által, és mindenekben.” (Ef 4,4-6) Megtapasztalni ennek az igének a gyakorlati oldalát, hogy egy Testhez tartozunk, Krisztushoz – felemelő érzés volt! Hálás voltam a testvéreimért Istennek, amiért ilyen őszinte szeretettel láttak minket vendégül: a szállás mellett, több alkalommal ültünk asztalhoz együtt, tanácsokat kaptunk a forgalmas metropoliszban történő eligazodáshoz, ötleteket, mit érdemes megnézni, és gyakorlati segítséget a csapat munkájával kapcsolatban. Amikor nem volt gyülekezeti alkalom, annyit próbáltunk az imaházban, amennyit szerettünk volna, még a késő esti órákban is, a gyülekezet karnagya pedig, Bakai József videó felvételeket is készített a munkánkról és az imaházban megtartott koncertünkről, ami után ismét átélhettük Isten csodálatos gondoskodását. A gyülekezet a mi képzeletünket messze felülhaladó módon adakozott az utazásunk költségeit támogatandó, így amellett, hogy a szállást kaptuk, a repülőjegyek árát illetően is meglehetősen könnyebb helyzetbe kerültünk. Az együttes többi tagjával együtt szinte értetlenül álltam a gyülekezet nagylelkűsége és Isten gondviselése előtt.
A következő napokban egy másik pályázati forrásból ítéltek a számunkra támogatást, és a gyülekezetben töltött hét intenzív, koncentrált és hosszú próbái is sokat lendítettek a felkészültségünkön. Reménykedni kezdtem. Éreztem, ahogy Isten kezében minden jól kezd alakulni. Jó volt nap, mint nap az imádság házában készülni, gyakorolni, és egy-egy csendesebb időben hálát adni, Bibliát olvasni. Sokszor vettem elő a 98. zsoltárt: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodálatos dolgokat tett, szabadulást szerzett jobbja, (…) Megemlékezett kegyelméről (…) Látta a föld minden határa Istenünk szabadítását (…) Zengjetek az Úrnak hárfával (…), harsonákkal és kürtzengéssel ujjongjatok a király, az Úr előtt!” A föld távoli határán, harsonával, kürtzengéssel a szívemben dicsértem Istent, mert irgalmas volt hozzánk. A Tennesseebeli Knoxville-ben aztán ez a kegyelem tovább áradt: Isten megengedte, hogy megnyerjük a versenyt…
Talán azt lehet mondani, hogy vakmerőség, vagy felelőtlenség volt belevágni. Nem tudom, vajon újra így döntenénk-e. Isten azonban – ha valóban Hozzá fordulunk – képes egy nehéz, kilátástalannak tűnő helyzetből is a legjobbat kihozni, és ezért nagyon hálás vagyok Neki; nem csak én, de hiszem, hogy a csapat tagja is.
