Gondolatok egy hamis állásinterjú margójára
Egy képzeletbeli interjú egy képtelen állásról.
– Üdvözlöm!
– Jó napot kívánok!
– Köszönjük, hogy eljött az interjúra. A legjobb lesz, ha rögtön belevágunk. Elöljáróban engedje meg, hogy néhány szót ejtsek a meghirdetett állásról: ez nem egyszerűen csak egy állás, ez… nos, ez valószínűleg a legfontosabb állás. A szóban forgó beosztás neve az egyszerűség kedvéért: üzemeltetési igazgató, ám valójában ennél sokkal többről van szó. Az elvárások és a felelősség meglehetősen kiterjedt.
Mindenekelőtt fontos leszögeznem, hogy a munka fizikailag is komoly kihívást jelent. Nagyon sokat kell talpon lenni, előfordul, hogy órákon át, esetleg egy napig nem ülhet le. A feladatkörbe komoly súlyok megmozgatása is beletartozik, amelyeket naponta többször, olykor huzamosabb ideig kell tartani.
Elvárjuk, hogy a pozíciót betöltő személynek kiemelkedő vezetői és szervezői képessége legyen. Tudjon egyszerre több feladattal foglalkozni, valamint egymással párhuzamosan futó folyamatokat figyelemmel kísérni. Tudjon prioritást állítani a különböző teendők között, ugyanakkor gyors helyzetértékelő képességre is szükség van, ugyanis a nem ritkán kaotikus munkakörülmények között előfordul, hogy rövid időn belül többször is felül kell írni a kidolgozott tervet. Ebből következik – talán mondanom sem kell, hiszen Ön is kitalálta – a rendkívüli erős és hatékony problémamegoldó gondolkodásmód létfontosságú megléte. A pozíciót betöltő személy legyen határozott, erőskezű, ugyanakkor jó csapatjátékos, empatikus, kedves és motiváló személyiség. Fontos, hogy képes legyen a fejlesztő hozzáállásra, minden tekintetben. A fejlesztésekhez – akár tárgyi, akár személyes továbbképzésről van szó – gyakran magának kell a tervet kidolgoznia, bevezetnie, szükség esetén azon változtatni, majd pedig a kitűzött tervek megvalósításának monitorozása és az ennek megfelelő visszajelzés szintén a feladat részét képezik. Elengedhetetlenül fontos a magas szintű kommunikációs és tárgyalási képesség.
– Magas elvárások, de azt gondolom, hogy egy magas pozíció betöltéséhez szükségesek is.
– Értékeljük az ambícióit, de ez még nem minden. A képesítéseket illetően szükség van gazdasági, jogi, művészeti, egészségügyi, mentálhigiénés és konyhai alapismeretekre.
– Gondolom a magas elvárásokat a munkáltató egyrészről a megfelelő relaxációs lehetőségekkel kompenzálja…
– Nem éppen. A helyzet az, hogy munka közben nincs szünet.
– Ebédszünet sincs?
– Nem nagyon. Csak abban az esetben, ha a team tagjai is étkeznek. De ez akkor sem garantált.
– Tehát nincs ebédszünet?
– Nem, így ebben a formában nincs.
– Meddig tart a munkaidő?
– 24 óra.
– 24 óra… értem… utána két vagy három szabad nap jön?
– Egy sem. Egész héten dolgozni kell.
– Nincs szünnap, csak a hétvége?!
– Azt kell, hogy mondjam, hogy a hétvége sem szabad.
– Elnézést, ez elég kegyetlenül hangzik. Hiszen ez embertelen!!
– Nos, tényleg nem könnyű. A helyzet az, hogy nem csak a hétvégéket nem tudjuk kiadni, de az ünnepeket sem: a Karácsony, Húsvét, Pünkösd és más egyházi ünnepek mellett sem a Szilveszter, sem az állami ünnepek, még május 1. sem szabad. Sőt, ilyenkor általában meglehetősen megnövekszik a munka, ilyenkor van a legkeményebb pörgés, a vidámság megőrzése viszont ilyenkor is alapvető fontosságú.
– Egyáltalán legális ez a munka…?
– Igen, természetesen! Térjünk is rá a bérre. Nos, ezért a munkáért egyáltalán semennyi pénz nem jár.
– ?????????????????
– Igen, „pro bono”, ezért nem fizetünk.
– Ez valami rossz vicc! Van egyáltalán valaki, aki hasonló munkát végez?
– Igen. Emberek milliárdjai.
– Kik???
– Anyák.
A fenti, hamis interjút (illetve ehhez egy nagyon hasonlót) a valóságban egy amerikai üdvözlőkártya, képeslapgyártó cég – reklám gyanánt – a valóságban is megcsinálta (az erről készült videó a youtube-on is megtekinthető Fake job interview - Mothers day címmel). A mit sem sejtő, és interjú közben egyre zavartabbá váló jelentkezők reakciója, mikor megtudják, hogy az édesanyákról van szó, nagyon szép. Elmosolyodnak, melegség önti el az arcukat, van, aki meghatódik.
Kamasz koromban szerettem sokáig ébren maradni, és egy éjszaka, amikor azt hittem, hogy mindenki régen alszik már – hajnal lehetett, de még sötét – lementem a házunk alsó szintjére. A konyhába indulhattam. A bejárati ajtó üvegén át megláttam édesanyámat, ahogy éppen süt. Talán egy torta volt, valamelyikünk születésnapjára, de az is lehet, hogy egy ünnepi desszert. Nem ez a lényeg. Akkor belém nyilallt egy gondolat: most látom a családunk szívét, a motort, ami hajtja.
A kisfiúnk születése utáni hónapokban, amikor igazán szükség lett volna kamaszkori bagoly természetemre, mégsem én voltam az, aki éjjelente felkelt, megnyugtatta, simogatta, betakarta a babát, nem én voltam, aki virrasztott, ha kellett, hanem a feleségem, Barnabás édesanyja. Ezt az emléket valahol babakorunkban hagyjuk, férjként, apaként pedig enyhe lelkiismeretfurdalással vegyes csodálattal tartjuk sokszor magunkban.
Friss apaként most látom csak igazán, mit csinál egy anya, mit tett értem az én édesanyám, és mit tesz a fiamért az övé. Velük együtt anyák milliárdjai, mint megannyi dobogó szív, éltetik, működtetik a családot, minden (látszólag) apróságra gondosan odafigyelve, szünet és pihenőnapok nélkül, semmiféle viszonzást sem várva. Azért mert tudják, hogy ez a világon a legfontosabb pozíció. Köszönöm nekik.
