A kiskunlacházi baptisták története
Lovadi Ibolya kiskunlacházi református testvér 2007-ben a Baptista Teológia Akadémián diplomázott. Szakdolgozatának címe: A Kiskunlacházi, dömsödi, dunavecsei baptista egyházközségek története és missziója. Témavezetője volt: Dr. Szebeni Olivér. A szerző hozzájárulásával részleteket közlünk a szakdolgozatból.
Lovadi Ibolya kiskunlacházi református testvér 2007-ben a Baptista Teológia Akadémián diplomázott. Szakdolgozatának címe: A Kiskunlacházi, dömsödi, dunavecsei baptista egyházközségek története és missziója. Témavezetője volt: Dr. Szebeni Olivér.
A következőkben a szerző hozzájárulásával részleteket közlünk a szakdolgozatból.
A baptista felekezetről általánosságban
Kik a baptisták? A kétezer éves keresztyénség törzsén a reformációval egy időben jött létre az a bibliai alapelveket követő evangéliumi ébredési mozgalom, melynek mai utódai vagyunk.
A népegyházi protestáns hittestvérektől a baptistákat az különbözteti meg, hogy a bibliai hitvalló felnőtt keresztséghez ragaszkodnak, és azt, Jézus példáját követve, vízbe való teljes alámerítéssel gyakorolják. Innen kapták az újszövetségi görög nyelvből eredő nevüket is: baptista = bemerítve keresztelő. A reformáció idején ez a baptista felfogás nagy hullámokat vert. A reformátorok erős vitákat folytattak a baptistákkal, és csak az erőszak, gyilkolások hatalmával tudták háttérbe szorítani.
„Protestáns annyiban, amennyiben nem katolikus." A teológiája erősen kálvini, két bibliai szertartást fogadnak el és gyakorolnak: a keresztséget és az úrvacsorát. A keresztség csak hitvallomásra képes egyéneken és az egész testnek víz alá merítésével történik. A Róm 6, 4-5 és a Kol 2,12. bibliai igeszakaszok tükrében a bűnnek való meghalást és az új krisztusi életre való feltámadást jelképezi a keresztségnek ez a vízben való megmerítési és abból való kiemelkedés formája. Az istentiszteletek rendje egyszerű. Jellemzi az, hogy nincs adott liturgiája, énekből, imából, igeolvasásból, igehirdetésből áll, de az istentiszteletek sorrendje nem kötött. Szervezetileg is a szabadság jellemző: a gyülekezetek függetlenek, s belső ügyeiket, lelkipásztor-választásaikat, a lelki közösségbe való tagfelvételeiket teljesen önállóan intézik. A baptista közösségben nincs papi rend, a gyülekezeteket lelkipásztorok és diakónusok vezetik, de bárki végezhet lelki szolgálatot, igehirdetést, ha erre a gyülekezettől megbízást kap.
Magyarországra több mint 475 évvel ezelőtt érkezetek Svájcból az első baptista hitelveket valló misszionáriusok, akik közül sokan hitük miatt mártírokká lettek.
Legnagyobb létszámban a baptisták az amerikai kontinensen élnek. A nagyvilágon élő hitvalló, felnőtt baptisták száma 1997-ben 42 millióra volt tehető, ma körülbelül 31 milliós számról beszélhetünk. De ha ehhez hozzávesszük a baptista családok gyermekeit, elvbarátait, akkor 60-65 milliós táborról beszélhetünk.
A baptista egyház születése
Itt természetesen nem az a cél, hogy részletesen tárgyaljam a témát, csak a teljesség igénye nélkül a legfontosabb állomáspontokat kívánom megjelölni, néhány szemelvénnyel fűszerezve.
Az egyháztörténet igazolja, hogy a keresztyénség kétezer éves története alatt - az apostoli kortól napjainkig - mindig voltak olyan evangéliumi csoportok, amelyek a baptisták által ma is vallott legfőbb bibliai igazságokat hirdették és gyakorolták. A mai baptisták tanítását és gyakorlatát a reformáció korában keletkezett anabaptista mozgalmak közelítették meg a legjobban. Ezek az evangéliumi irányzatok egymástól függetlenül több helyen, a Biblia tanulmányozása alapján jöttek létre, néhol egyszerű közemberek, másutt nagy felkészültségű tudósok által.
A baptista egyház története elválaszthatatlan tehát attól a reformmozgalomtól, ami a középkori egyház és a pápaság intézményének megromlása miatt már régóta „készülődött" (John Wyclif Angliában, Husz János Csehországban, de még korábban, már a 10. században a Cluny-i reformmozgalom próbálkozása a megújulásra).
Az egyház elvilágiasodása, az invesztitúra harcok az egyházi tisztségekre való kinevezések jogáért. A pápaság intézményének teljes megromlása, a simóniának (az egyházi tisztségek pénzért való megvásárlása) bűne, a politikai hatalomhoz való jutásért folytatott csatározások az aktuális birodalommal szemben. A tanításbeli eltévelyedések, a bűnbocsátó cédulák árusítása (különösen II. Gyula ún. „reformpápa" idején. Róma ekkor már külön államként működő egyházi birodalom, bazilikájának felújítására a szükséges pénzt ezzel a „jó üzlettel" kívánta előteremteni.), mind-mind érlelték a hitüket, Krisztushoz tartozásukat komolyan vevő egyháziakban a gondolatot: belső megújulásra, a hitelesség visszaszerzésére égető szükség van. Az első lépést pedig Luther Márton tette meg, 1517-ben, aki a kor szokásának megfelelően egy dokumentumot szerkesztett, melyet Wittenbergben október 31. éjszakáján kiszegezett a kastélytemplom ajtajára. „Két hét múlva egész Európa visszhangzott azoknak a végzetes kalapácsütéseknek a hangjától." Ez a 95 pontból álló latin nyelvű kézirat volt az első támadás Róma, és a megromlott katolikus egyház ellen. A reformgondolatok terjedéséhez kiváló eszközöket adott a kor kezébe az Úr, hiszen a kor technikai vívmányainak egyike, a könyvnyomtatás lehetősége jelentősen felgyorsította az eseményeket Az új korszellem, a reneszánsz és humanizmus pedig sok embert fogékonnyá tett a Szentírás komolyabb tanulmányozására – ami szintén nem tett jót a meglévő katolikus egyházi gyakorlatnak, hiszen egyre többen szembesültek azzal: nem is azt hirdeti az egyház, ami a Bibliában van. Ezek közé tartozott Zwingli Ulrich is, aki az Újszövetség szorgos tanulmányozása révén egyre nehezebben tudott ellenállni az igazságnak, s lassan a nép egyszerű papjából a reformáció élharcosa lett.
Exkurzus - Az anabaptisták és a pacifisták
Zürichbe történő meghívása után számos fiatal tehetséges embert felkarolt, közöttük találjuk 1521-ben Conrad Grebelt (1498-1526), aki rövidesen túlszárnyalva mesterét, radikálisabb eszmékhez ragaszkodott, melynek 1525-re egy nyilvános hitvita lett a vége. A városi tanács Zwinglit hirdette ki győztesnek, s a kis csapatnak döntenie kellett: vagy alkalmazkodik, vagy elhagyja Zürichet, vagy bebörtönzik őket.
„Néhány nappal később, 1525. január 21-én, körülbelül egy tucatnyi férfi lépegetett lassan a havon. Csöndesen, de eltökélten, egyenként vagy párokban érkeztek éjjel Felix Manz otthonába a Grossmünster közelében ...mindaddig együtt voltak, amíg szorongás szakadt rájuk, igen, annyira megterhelődtek szívükben. Erre kezdtek térdet hajtani a magasságos mennyei Isten előtt és segítségül hívták őt mint a szívek oktatóját, és azért imádkoztak, hogy adja nekik isteni akaratát és mutassa meg nekik irgalmát. Mert test, vér és emberi buzgóság nem hajtja őket, mivel jól tudják, mit kell szenvedniük emiatt. Az imádság után a Jacob házából való George felállt és kérte Conrad Grebelt Isten irgalmára, hogy keresztelje meg az igazi keresztyén keresztséggel hite és ismerete alapján. Amikor letérdelt ezzel a kérelemmel és vággyal, Conrad megkeresztelte őt, mivel akkor nem volt ott kirendelt lelkipásztor, hogy egy ilyen feladatot elvégezzen. Miután megkeresztelkedett Grebel keze által, Blaurock azzal folytatta, hogy megkeresztelt minden más jelenlevőt. Az újonnan megkereszteltek aztán megfogadták mint Krisztus igazi tanítványai, hogy a világtól elkülönült életet élnek, tanítják az evangéliumot és megtartják a hitet. Az anabaptizmus megszületett."
Ezzel a keresztséggel a Svájci testvérek legkorábbi gyülekezetét hozták létre. Itt, a reformáció során első ízben, keresztyének egy csoportja merészelt gyülekezetet alapítani a szerint, amit újszövetségi mintának tekintettek.
„Sokszor próbálkozott Stumpf, Manz és Grebel azzal, hogy a reform biblikusabb programját mutatják be Zwinglinek... de sikertelenül. Miután késhegyig menő erőfeszítésükkel sem sikerült meggyőzni álláspontjuknak Zürich reformátorait, a radikálisok kezdtek csöndben találkozni az együtt érző barátok otthonaiban... A mozgalmon belül hamarosan súlyos kérdés fejlődött ki a csecsemőkeresztség érvényessége tekintetében."
Mint ahogyan az ősegyházban tapasztalták a megtérő keresztyének, az anabaptistáknak is bizonyságtételük nyomán számolniuk kellett a halálig tartó üldözéssel, s ami meglepő, nem csak katolikus részről, hanem a lutheránusok és a reformátusok részéről is. Itt Manz nevét kell kiemelnünk, hiszen ő volt az első mártír, aki protestánsok keze által halt meg Zürichben.
Egy másik kiemelkedő személyiséget is meg kell említeni, Michael Sattler neve nélkül nem teljes ugyanis az anabaptista mozgalom születésének története. A bencés-rendi szerzetes a Szentírás tanulmányozása során ráébredt az egyház sok torzulására, s csatlakozva a reformmozgalomhoz, rövid életútja igazi bizonyságtétel lett kortársai és az utókor számára egyaránt. Tanításai miatt eretneknek kiáltották ki, bírái a krisztusi hűségéért kigúnyolták, de ő nem tántorodott el hitvallásától.
„A kínzás, a kivégzés előjátéka, a piacon kezdődött, ahol levágtak egy darabot Sattler nyelvéből. Húsából darabokat szaggattak ki kétszer, vörösen izzó fogókkal. Aztán odaerősítették egy szekérhez. A kivégzés helye felé haladva a fogókat ötször alkalmazták ismét. A piacon és a kivégzés helyén még mindig tudott beszélni a rendíthetetlen Sattler és imádkozott üldözőiért. Miután kötelekkel odakötözték egy létrához és bedöntötték a tűzbe, figyelmeztette az embereket, bírákat és a polgármestert, hogy tartsanak bűnbánatot és térjenek meg. Aztán így imádkozott: Mindenható, örökkévaló Isten. Te vagy az út és az igazság: mivel nem mutatták meg, hogy tévedtem, segítségeddel mind a mai napig bizonyságot teszek az igazságról és véremmel pecsételem meg. – Mihelyt a kötelek leégtek csuklóiról, Sattler felemelte kezének két mutatóujját, a testvéreknek megígért jelzésképpen arról, hogy a mártírhalál elviselhető. Aztán az összegyülekezett tömeg hallotta égő ajkáról: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet"
Ő azonban csak egy a sok neves és névtelen bizonyságtévő közül, aki mártírhalált halt hitéért. (Pl. Jacob Hutter - (1536) követői nemcsak gyülekezeteket, hanem gazdasági, termelő és értékesítő (ún. Habán) közösségeket hoztak létre Morvaországban - a követőiből alakult hutteriták misszionáriusi mozgalmából a misszionáriusok 80 %-a halt meg mártírként. )
Ezeknek az üldözéseknek az lett a következménye, hogy a teljesen fiatal mozgalom elvesztette jóformán valamennyi vezetőjét, majd a tevékenységük központja is Zürichből Bernbe került át, ahol az anabaptista hit mélyen meggyökerezett és az anabaptizmus életerős törzsét hozta létre. Háromszáz éves egymást követő üldözés sem tudta kitörölni. Az üldözések elől menekülve kerültek Dél-Németországba, Morvaországba, majd onnan tovább Lengyelországba, Észak-Németországba és Hollandiába a testvérek kitartó hite által az új eszmék. Hamarosan Morvaország lett a kontinensen az anabaptista tevékenység legbefolyásosabb központja Hübmaier vezetése alatt. Aki az anabaptisták tanításait a következő tételekben foglalta össze: Krisztus - Ige - Hit - Bizonyságtétel - Bemerítés - Gyülekezet.
Hollandiában az anabaptisták úgy váltak ismertté, mint mennoniták, Menno Simons (1496-1561), munkássága nyomán, jóllehet az első név, amit Hollandia kapcsán meg kell jegyezni, Melchior Hofman, hiszen ő volt az első, aki széles körben terjesztette itt a baptista eszméket. Németországban Münzer Tamás (1490-1525) hatására különösen sokan csatlakoztak a társadalmi átalakulást követő irányzathoz.
Az anabaptista igehirdetők sorsközösséget vállaltak az elnyomott szegény néppel, s ezért „tanaik a reformáció legforrongóbb éveiben a reformátorokéval vetekedő, hallatlan népszerűségre tettek szert, kivált a rengeteg lelkiválság és gazdasági nyomorúság közt hányódó kispolgári s kisebb részben paraszti körökben; voltak évek, mikor kérdésnek lehetett tekinteni, vajon nem anabaptista értelemben reformálódik-e egész Közép-Európa, főképpen a német birodalom, Svájc és Ausztria. Már csak ezért is természetes, hogy az anabaptisták nemcsak a régi egyház, de a reformátori főirányok híveinél sem számíthattak kíméletre. Ez utóbbiak, az őket támogató állami hatóságok segítségével, itt-ott még túl is tettek amazokon az anabaptisták kegyetlen üldözésében, s a középkori felfogás szerint fegyverrel való irtásában. Az anabaptisták legszebb evangéliumi vonása viszont az a csöndes, alázatos béketűrés volt, amellyel irtózatos üldöztetésük keresztjét hordozták, szemüket az eljövendő Messiás-ország dicsőségére függesztve."
Az anabaptista tanítás sok követőre talált Magyarországon is. Közülük csak a legjelentősebbeket említjük. Schröter Kristóf 1523-tól tevékenykedett az északi vármegyékben, majd Fischer András kezdett térítő munkát szintén ezen a vidéken. Az anabaptisták üldözése Magyarországon is megkezdődött. 1540-ben Fischer vértanúhalált halt, az 1548-as pozsonyi országgyűlés pedig törvényt hozott az anabaptisták ellen.
Erdélyben Bethlen Gábor telepítette le a Morvaországból érkező anabaptistákat (habánokat), és 1621-22-ben kiváltságlevéllel nekik adományozta Alvinc községet. A habánok a törvényesen biztosított szabadságot élvezve, felvirágoztatták Erdély iparát és kereskedelmét.
A Kárpát-medencében élő anabaptistáknak nagy tekintélyű orvosaik, gyógyszerészeik és tanáraik voltak. Később, Ferdinánd uralkodása alatt, majd Mária Terézia idejében megint tűzzel-vassal üldözték őket. Egy részüket erőszakkal visszatérítették a római egyházba, a maradék pedig külországba menekült.
Az anabaptisták nemcsak lelki, hanem társadalmi vonatkozásban is messze megelőzték korukat. Jóllehet körülményeiknél fogva nem formálhatták át koruk társadalmát, de ahol meghonosodtak, a maguk körében a legteljesebb mértékben megvalósították elveiket.
A baptisták
Jelenlegi formájában a baptista felekezet az újkor szülöttje. Európában 1609-ben indult el, amikor Amszterdamban Smyth, John (1612) az angol államegyház üldözöttje, több puritán társával együtt Jézus Krisztus példájára bemerítkezett. Hamarosan mintegy negyven tagot számláló lelki közösség létesült, amelynek nagyobb része Smyth vezetésével a mennonitákhoz csatlakozott. A többiek Helwys ügyvéd vezetésével visszatértek Angliába. Londonban, 1612-ben ők alapították meg az első baptista gyülekezetet. Ettől kezdve nagy lendülettel haladt előre a szigetországban a baptista misszió. A baptisták mind nagyobb szerepet játszottak Anglia vallási és tásadalmi életében: ők adták nemcsak népüknek, hanem az egész világnak is Bunyan Jánost (1628-1688) - a Zarándok útja szerzőjét, Carey Vilmost (1761-1834) - a külmisszió megalapítóját, Müller Györgyöt (1805-1898) - a neves árvaház -alapítót és Spurgeont (1834-1892) - a keresztyénség egyik legnagyobb igehirdetőjét.
Az európai szárazföldön Oncken, Johann Gerhardt (1800-1884) munkássága nyomán indult el a baptista misszió. Oncken Angliában tért meg egy metodista igehirdetésre, majd 1823-ban Hamburgba került, ahol önálló bibliatanulmányozás útján ismerte meg a bemerítés igazságát. Ennek alapján 1834. április 22-én társaival együtt bemerítkezett Sears Barnabás amerikai baptista teológiai tanár által. A nagy kikötővárost 1842-ben tűzvész pusztította el, s ezt követően néhány, a város újjáépítésében részt vevő magyar iparos is kapcsolatba került az Oncken által alapított hamburgi gyülekezettel.
A Baptista Világszövetség, amely ma több mint 40 millió bemerített gyülekezeti tagot, a hozzátartozókkal együtt pedig közel 100 milliós közösséget képvisel, kezdettől fogva sokat tett és tesz napjainkban is az evangélium terjesztéséért. Nagynevű evangélisták támadtak soraikból, mint például az elmúlt évszázadokban D. L. Moody, C. H. Spurgeon, vagy napjaink legnagyobb igehirdetője Billy Graham és társai, akik az egész világon sokmillió embernek hirdették Isten Igéjét. Emellett sokat tesznek a baptisták a társadalmi igazságosságért, így a faji megkülönböztetés eltörléséért. Igazolja ezt az a tény is, hogy annak idején a Baptista Világszövetség például az 1965-1970-es időszakra színes bőrű embert, Tolbert, William R. libériai lelkészt választotta elnökévé. Tény az is, hogy a hatvanas években teljes közösséget vállalt a négerek jogaiért küzdő Martin Luther King Nobel-békedíjas baptista lelkipásztorral.
A baptisták Magyarországon
Felvéve az előbb egy rövid kitérőre letett történelmi szálat: Hamburg újjáépítésében részt vevő magyar iparosok között ott találjuk Rottmayer Jánost (1818-1901), ő és még sokan mások elfogadták Jézus Krisztus bűnbocsátó kegyelmét, és 1844. május 20-án bemerítkeztek. Oncken a bemerítés után Rottmayer Jánost és társait azzal a határozott céllal küldte vissza Ausztria-Magyarország területére, hogy tegyenek bizonyságot a megtalált és elfogadott örömüzenetről. Rottmayerék 1846. május 20-án érkeztek Pest-Budára. Hazatérésük időpontja az újabb kori magyar baptisták történelmének első mérföldköve.
Rottmayer - aki egyébként asztalos volt - hazatérése után folytatta mesterségét, s közben azoknak, akikkel csak találkozott mind szóval, mind vallásos iratokkal bizonyságot tett Krisztusról. Belátta, hogy eredményes munkát csak úgy végezhet, ha alkalmazkodik az adott társadalmi körülményekhez, figyelembe veszi az egyszerű emberek igényeit, és ahol szükséges, magyarul is hirdeti az Igét. Mint a Biblia-Társulat munkatársa, nagy mennyiségben hozatta Hamburgból a bibliát és a vallásos iratokat, ezek közül többet magyarra fordíttatott. A baptista iratok terjesztése miatt Rottmayert többször zaklatták házkutatással, és a Bibliákat és traktátusokat elkobozták tőle. A kis missziós közösség munkája a nehézségek ellenére is eredményes volt. Ezt igazolja az is, hogy Oncken 1848-ban, rövid pest-budai tartózkodása alatt többeket bemerített.
Bauhofer György (1806-1864) budai evangélikus lelkész szerint a baptisták a szabadságharc leverését követő Bach-korszakban Pesten imaórákat tartottak. Ennek a hívő közösségnek mintegy húsz tagja lehetett, de oly nagy buzgósággal tevékenykedtek, hogy emiatt számukat több száznak gondolták. A misszió azonban hamarosan megállt: 1854. február 18-án a hatóság kiutasította a gyülekezet külföldi illetékességű tagjait, és az istentiszteleteket betiltotta. A baptisták csak 1860-ban, a Bach-korszak letűnése után kezdhettek újból munkához. Szolgálatuk nyomán többen megtértek, akiket 1865-ben Lehmann (1799-1882) berlini prédikátor bemerített a Dunában.
Rottmayer hamarosan Erdélybe költözött, s ettől kezdve ott munkálkodott bibliaárusként, egészen haláláig.
Még Rottmayer pesti tartózkodása idején megismerkedett a baptista gyülekezettel Novák Antal (1828-1877), aki később megtért, és 1870-ben Bécsben bemerítkezett. Novák bibliaterjesztőként munkálkodott a Tiszántúl és Erdély területein. Így ő lett a Rottmayer által elkezdett munka megtorpanása után a hazai baptista misszió újraindítója. Bizonyságtételére Nagyszalontán elfogadta Krisztust Kornya Mihály (1844-1917) és Tóth Mihály (1836-1931) is, a későbbi két neves „paraszt-próféta". Közben, 1873. március 6-án Budapestre érkezett Meyer Henrik (1842-1919), mint a Brit és Külföldi Biblia-Társulat megbízottja, akivel Novák Antal hamarosan megismerkedett.
Meyer Henrik Fronhausenben ismerte meg a bibliai igazságokat, és 1862-ben be is merítkezett. Később két évet töltött Oncken hamburgi gyülekezetében, amelynek tevékeny munkása lett. Már ekkor kitűnt buzgósága és szervezőképessége. Rövid ideig Dél-Oroszországban működött, majd lelkipásztorrá avatása után 1872-ben a Biblia-Társulat kötelékébe lépett, amely Ogyesszából Zágrábba, majd 1873-ban Budapestre irányította. Bár a Biblia-Társulat szigorú szabályzata szerint egyetlen felekezet javára sem végezhetett missziómunkát, mégis a bibliaterjesztési ügy nála kezdettől fogva összefonódott a baptista misszió szolgálatával. Amikor 1874-ben Budapesten többeket bemerített, a Biblia-Társulat elbocsátotta. Ezután találkozott Novák Antallal, aki Gyulára hívta, hogy a már bibliaismerethez jutott törekvőkkel foglalkozzék. Ez eredményezte az 1875. augusztus 26-i gyulai bemerítést, amikor Meyer Kornya Mihályt, Tóth Mihályt és hat társukat részesítette a keresztség ősi bibliai formájában. Meyer Henrik az egész ország területén munkálkodott. Elsősorban a német ajkú lakosság körében. Misszióútjai során többször fölkereste Kolozsvárott, a Rottmayer házában működő kis gyülekezetet is. A magyar nyelvű területeken főként paraszti sorból származó munkatársai, Kornya Mihály és Tóth Mihály végeztek rendkívüli eredményes úttörő munkát. A század végére a baptista gyülekezeti tagok száma elérte az ötezret.
Meyer, magyarországi működésének első két évtizedébe az egyre jobban szaporodó és erősödő gyülekezetek képviseletét, valamint a missziómunka irányítását egy személyben látta el, mintegy hatalmas szórványként kezelve az országot. 1892-ben munkatársaival megalakította a Misszióbizottságot, s ezzel az egyszemélyi vezetést a testületi vezetés váltotta föl.
1894-ben nevezetes fordulóponthoz érkezett a magyarországi baptizmus. Ekkor tért haza a hamburgi teológiai szemináriumból Udvarnoki András (1865-1945) és Balogh Lajos (1863-1919). Bennük és a budapesti német gyülekezetből kivált magyar csoport élén álló Csopják Attilában (1853-1934) az önállóságra törekvő magyar gyülekezetek hivatott vezetőkre találtak. Az egyre ismétlődő egyházi és hatósági zaklatások miatt Meyer Henrik már 1882-ben lépéseket tett a teljes vallásszabadság kivívása érdekében. Számtalan szívós próbálkozása azonban eredménytelen maradt. Az országgyűlés ugyan 1895-ben törvényt alkotott a vallás szabad gyakorlatáról (1895. évi XLIII. Törvénycikk). Ez a törvény azonban olyan sok föltételt és kikötést tartalmazott, hogy a Meyer által követett vallásszabadság eszménynek nem felelt meg. Időközben Udvarnoki András, Balogh Lajos és Csopják Attila - a korszak társadalmi viszonyai között elérhetetlen teljes vallásszabadság követelése helyett - fölismerve az 1895-ös törvényben rejlő lehetőségeket, kísérletet tettek a legalább részleges szabadságot biztosító állami elismerés megszerzésére. (Több évtized távlatából úgy látjuk, hogy Meyer azt követelte, aminek lennie kellene, a fiatalok viszont megragadták azt, ami az adott pillanatban elérhető volt.) Előttünk mindkét irányzat képviselőinek jó szándéka és becsületessége kétségtelen. A kétféle irányzat azonban egyazon időszakban áthidalhatatlan ellentmondásba került egymással, hisz módszereik egyidejű alkalmazása is lehetetlen volt. Emiatt azután több mint két évtizedig két különálló csoportban működtek a magyarországi baptisták.
Az 1895. évi XLIII. Törvénycikk előírta, hogy a jövőben elismerendő vallásfelekezetek kötelesek a „hitéletre vonatkozó összes rendelkezéseket magába foglaló szervezeti szabályzatot jóváhagyás végett a vallás- és közoktatásügyi miniszternek bemutatni" (7. §. 2. bek.). Ennek értelmében dolgozták ki a „fiatalok" 1902-ben a következő okmányokat: Hitvallomása és szerkezete a keresztelt keresztyén gyülekezeteknek, melyeket közönségesen baptistáknak neveznek, és a baptisták egyházi szervezete. E két okmányt az 1900-ban szövetségbe tömörült magyar gyülekezetek közgyűlése Ócsán 1905. szeptember 15-én felülvizsgálta, kiegészítette, és a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fölterjesztette. Ezt a - közismert nevén Ócsai Hitvallást - a 77.092/1905. sz. vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendelet jogerőre emelte. Az elismertetésben szerepet játszott a kül- és belpolitikai helyzet alakulása és a baptisták egyre növekvő nemzetközi tekintélye is. Az elismerést követő időben az ország területén több baptista hitközség alakult. 1906-ban azonban Apponyi Albert, az akkori kultuszminiszter csak a budapesti hitközség működését engedélyezte, melynek jogköre ezek után az egész ország területére kiterjedt. A hitközség első elöljárója Csopják Attila volt.
Az 1905-ben történt állami elismerés után a már korábban meglevő ellentét kiéleződött a baptisták két csoportja között. A Meyer-Kornya-Tóth csoporthoz tartozó „el nem ismert" vagy ún. „szabad" baptisták és a Csopják-Udvarnoki-Balogh vezette „elismert baptisták" azonban csupán egyházszervezeti kérdésekben különböztek egymástól. A különállás megszüntetésére a Baptista Világszövetségnek 1907-ben Magyarországon járt küldöttsége, Clifford vezetésével tervezetet dolgozott ki. Ezt elvileg mindkét csoport elfogadta, de a megállapodás gyakorlati megvalósítása csaknem másfél évtizedig váratott magára. E körülmények ellenére a misszió lendülete nem csökkent. Még 1895-ben folyóiratokat indítottak Békehírnök és Igazság Tanúja címmel. 1905-ben kiadták a Hit Hangjai gyülekezeti énekeskönyvet, 1913-ban pedig az Evangéliumi Karénekek vegyeskari énekgyűjteményt. 1905-ben Kiskőrösön, 1910-ben Hajdúböszörményben szeretetházat építettek. Udvarnoki András és munkatársai pedig 1906-ban megalapították a Teológiai Szemináriumot, amely százéves működése alatt több száz lelkipásztort küldött missziómunkába, és mindeddig betöltötte azt a célt, amit alapítója így jelölt meg: „Az intézmény hivatása igaz, hívő, jámbor, alázatos, de tudományosan képzett lelkipásztorokat adni Jézus nyájának." 1914-ben megalakult a Baptista Árvaház, amely négy évtizeden keresztül működött. Ebben az árvaházban nem baptista szülők árván maradt gyermekei is meleg otthonra találtak.
Az egész országban virágzó missziót visszavetette az első világháború. A háború után, az 1919-ben létrejött munkáshatalom közoktatásügyi népbiztossága azonban rendeletben biztosította a teljes vallásszabadságot; a munka megindult az újra éledő gyülekezetekben.
A baptista felekezetet évtizedeken át gyengítő megosztottság 1920-ban ért véget. Az egyesülést a két csoportnak ugyanazon év szeptember 2-án tartott együttes közgyűlése mondta ki. Ezt az egymásra találást elősegítette a háborús veszteségekkel járó megrázkódtatás, mindkét fél vezetőinek a békesség utáni vágya és jóakarata, valamint a Baptista Világszövetség képviselőjének, Orosz Istvánnak (1874-1936) áldásos közreműködése. Ugyancsak ekkor alakították meg a Magyarországi Baptista Gyülekezetek Szövetségét, mint az ország gyülekezeteit egységbe foglaló missziói szervezetet. A szövetség 1947 végéig működött, és irányította a közösség belső életét. A missziói és az egyéb ügyeket a különféle szakbizottságok intézték. A Szövetség mellett működő Baptista Hitközség-Budapest, mint jogi személy képviselte a felekezetet az állami szervek előtt, intézte az ingatlanokkal kapcsolatos ügyeket, és vezette a központi anyakönyveket. A körzeti lelkipásztorok (missziómunkások) a Szövetség támogatása és a Hitközség jogi védelme alatt végezték munkájukat. A Magyarországi Baptista Gyülekezetek Szövetsége és a Baptista Hitközség-Budapest párhuzamos működése biztosította mind az elismerés további fenntartását, mind a gyülekezetek önálló belső ügyintézését.
Az „elismert" és „el nem ismert" csoport egyesülése következtében a húszas években ismét nagyobb lendületet vett a missziói munka. Ekkor főként az ország északi és észak-keleti területein keletkeztek népes gyülekezetek. A gyülekezeti tagok száma megkétszereződött. A szövetségi vezetőség régi, tapasztalt tagjai mellé új erők sorakoztak. Ezek egyike Somogyi Imre (1894-1951) volt.
Somogyi Imre 1921-ben fogadta el az evangéliumot a szegedi Csillag-börtönben, ahová radikálisan haladó politikai magatartásáért került 1919-ben. Később teológiai tanulmányokat folytatott külföldön, 1927-ben pedig a lynchburgi egyetemen tiszteletbeli doktorrá avatták. Hazatérése után folytatta a missziói szolgálatot. Munkája elismeréseképpen 1933-ban a Magyarországi Baptista Gyülekezetek szövetségének elnökévé választották. Mély hite és széles körű ismeretei hamarosan felekezetközi tekintélyt is biztosítottak számára.
Kiskunlacháza története
Kiskunlacháza Pest megye alsó részén, Budapesttől 38 km-re, az 51-es főútvonal mellett fekszik, a Duna-Tisza közén. A magyar Alföld észak-nyugati csücskében, a soroksári Duna mellett. A község és a körülötte lévő területek túlnyomó része sík vidék.
Kiskunlacházát évszázadokon át csak egyetlen utca választotta ketté: az egyik öldalon a katolikus Pereg, ahol „megeszik a kenyeret meggyel", a másik oldalon az alapvetően református Lacháza, ahol „mögöszik a könyeret möggyel". A két településrészt 1950-ben egyesítették. A község lakói a régmúlt időkben halászattal, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, mára ebből már csak a földművelés maradt. A mai napig sok családnak a megélhetése a kertgazdálkodás, fóliákban virágok és zöldségnövények nevelése jelenti a pénzforrást.
Lacháza múltja a mondák világába nyúlik, Könyves Tóth Kálmán egykori lacházi református lelkész tollából ismerhető meg a település alapításának története:
„Kun László királyunk nagyon szerette a kun népet, s élvezettel járt a gazdag szép Duna mellékére vadászni, mulatozni. Egy alkalommal a király átkarolt egy szép leányt, Apor Katót, hogy megcsókolja. A leány lova hirtelen megbokrosodott, így a lány veszélybe került. Ekkor a berekből hirtelen előugrott egy Lack nevű kun legény és megfékezte Kató lovát. A király ezért a bátorságáért birtokjutalmat adott Lacknak, s látva, hogy a két fiatal szereti egymást, feleségül adta Apor Katót Lackhoz. Az ajándékba kapott birtok területén lett Lacháza, melyet a nép csak Kató csókjának emlegetett."
Ma is közismert ez a név a település határában, mint Csóka és Kató dűlőnév. Még ma is áll Virágbereg, vagyis Pereg, ahol a lakoma volt. Áll Apor Kató lakhelye: Áporka, és áll Lack jutalomföldje: Lacháza.
A történelmi hűség kedvéért viszont álljon itt néhány bizonyított adat: Lacháza a kunok „ős szállása" volt, az első írott okmány egy kiváltságlevél, ezen szerepel Lacháza neve. Az irat az 1272-es dátumot viseli. Ettől az évtől számítjuk e település fennállását. Az ősök közvetlen a Duna partján telepedtek le, ezt a határrészt ma is „belső falunak" hívják a helyiek, ennek emlékei a harangláb és a régi templom köveiből épített jelképes szószék. Az árvízek pusztítása miatt költözött a falu beljebb. 1424-ben Zsigmond király Borbála királynénak adományozta Lackháza falut. 1425-ben a Fejér megyei Honots székhez tartozott. 1435-ben a Lack Jakab erdélyi vajda kezén cserélt gazdát. 1457-ből új tulajdonos pár nevét is megőrizte egyik oklevelünk: V. László 1457-ben Lackházát, Pereget és Ölbőt Országh Mihály ajtónállómesternek és Némai Kolos Jeromos budai várnagynak ajándékozta.
A török dúlások ideje alatt a törökök tatár segéd hadai elözönlötték Pest megyét és 1598-ban kétszer is végigrabolták a bal partot. Az 1583-ban még 20 házra adózó Lacháza vályogházainak nádtetejére hamar csóva repült, mert nem tudtak, vagy nem akartak adót fizetni a töröknek. A lakosoknak menekülniük kellett.
A XVII. századból pecsétnyomó maradt ránk Latzkházi falu petséti 1651 felirattal.
A Duna gyakori kiöntése miatt a lacháziaknak el kellett hagyni a falujukat, s 1742 táján a község a folyam közvetlen partjáról áttelepült pár kilométerre beljebb, a mai helyére. Ettől függetlenül árvizek többször is pusztítottak a községben (például 1876-ban).
1839-ben I. Ferdinánd városi rangra emelte a községet , ekkor készült új címer is, valamint szomszédos településekkel képviselőt küldhettek az 1848-as népképviseleti országgyűlésbe. A jelölt Petőfi Sándor volt. (Lacházi tartózkodása alatt írta az Árvalányhaj a süvegem bokrétája című költeményét)
Az időben nagyot ugorva, jelentős történelmi állomás Kiskunlacháza életében 1956. Ekkor jócskán megfizette a szabadság véradóját kivégzettek, vallatás közben agyonvertek, bebörtönzöttek, internáltak formájában. Szabó Miklós, Puhi József a falu mártírjai.
S végül álljon itt a helység nevének változásairól a sor:
- 1272 Lacháza
- 1651 Lackháza falu
- 1747 Lacháza nemesi kun község
- 1839 Lacháza város
- 1900 Kiskunlacháza nagyközség
A kiskunlacházi baptista gyülekezet múltja és jelene
Az első gyülekezeti tag, Huszár Sándor, aki már megkeresztelkedett a nazarénusoknál, ezért Meyer Henrik nem keresztelte ismét, hanem hite nyilvános megvallása alapján anyakönyvezte. Ennek az anyakönyvi bejegyzésnek érdekessége, mely akkor még német nyelven történt, hogy a szokásosnál is részletesebb: „ifjú, földműves, született Latzhásza, Pest megye, 1856. március 8-ikán. Megkeresztelte Csány Martin nazarénus vén Pacséron. Bizonyságtétele alapján egyhangú döntéssel nyert felvételt 1880. január 19-ikén."
Kübler Henrik vállalta, hogy az alig 10 éves budapesti gyülekezet vezetőségi jegyzőkönyvéből különféle idejű bejegyzéseket magyarra fordít. Körülbelül 1883. novemberi egyik részlet tagfelvételekről szól: „Kern barát felvételre jelentkezett, Kohlmanné is Promontorból (Budafok). Kérdések és feleletek hangzottak el, a gyülekezet meghallgatta őket. A baptizálás csütörtökön lesz. A fehér ruhások között lesznek Laczházáról is." Meyer Henrik I. anyakönyvében valószínűen meg is találhatjuk azt a két asszonyt, akiket Meyer testvér azon év decemberében, talán 20-án baptizált: Kovácsné Szabó Zsuzsanna, és Bakné Makai Zsófia.
Meyer Henrik önéletrajzában találunk egy utalást, mely témánkat érinti: 1893. őszén tartandó kiskőrösi konferenciára készülőben útba kívánja ejteni Kiskunlacházát, majd Dömsödöt és Dabot is. (Abban az időben ez két egymás mellett fekvő község a Kis-Duna régióban.)
Egy 1988. november 20-án keltezett jubileumi megemlékezésre írt beszámolóból az derül ki, hogy a dömsödi, akkor még dabi baptista körzet írásos anyakönyvi bejegyzése szerint az első bemerített tag: Bak Imréné, született Makkai Zsófia volt, akit Meyer Henrik testvér merített be Budapesten, 1882. december 15-én. A következő bemerített Mohácsi Jánosné, született Fülöp Zsófia volt, ez az esemény 1883. december 15-én történt.
1894. május 27-én merítkezett be Kovács József, Seres Sámuel által. A további bemerítkezők sorában találjuk Kovács Gábor testvért is, aki 1896. július 19-én 13 éves korában döntött az Úr Jézus Krisztus mellett. A fenti feljegyzett események után megállapíthatjuk, hogy az első baptista hívő családok: a Bak, Mohácsi és Kovács család tagjai voltak, akik megalapították a XIX század végén a kiskunlacházi baptista gyülekezetet.
1896. július 19-én Kovács Józsefné Szabó Borbála és Kovács Gábor merítkezett be.
A Békehírnök tudósít arról, hogy 1901. május 27-én Kiskunlacháza és Kunszentmiklós környékéről a Duna vizéhez gyűltek többen, hogy Jézus Krisztus példamutatása szerint megkeresztelkedjenek. Seres Sámuel 6 bizonyságtévőt alámerített, egyet ismerünk név szerint: Mohácsi János. 1907-ben Seres Sámuel bemerített 12 embert, ebből lacházi volt: Mohácsi Jánosné, ifj. Mohácsi János, Mohácsi Antal, Józsa Teréz. A nevek azt mutatják, hogy az Úr munkálkodik egy ember által egy egész családban is. Későbbi Békehírnök beszámolója: „Dabon keresztelési ünnepély volt ... a dabi prédikátor Nagy Pál, Kiskunlacházáról 1 fő baptizált, az összes résztvevő 14 fő". Anyakönyvi adatok szerint ez Bató Pálné Kovács Margit volt. A múlt század elején, 1905. körül már jelentősen megnövekedett a gyülekezet. Elődeinkre való emlékezés okáért és a történelmi hűség kedvéért álljon itt egy névsor ebből az időből: Józsa Imréné, Krizsák Istvánné, Molnár Pálné, Józsa Miklósné, Tóth Mária, Józsa Teréz, 1907-ben ifj. Mohácsi János és ifj. Bak Imréné.
Szintén a Békehírnökből tudjuk, hogy 1921-ben a Baptista Teológiai Szemináriumba felvételt nyert Kovács Lajos (aki később gyülekezetvénné lett megbízva) Kiskunlacházáról.
Bató Pál visszaemlékezése és szóbeli elbeszélése alapján tudható, hogy Kovács Lajos – aki nagybátyja volt – ugyan teológiát végzett, de nem volt felszentelt lelkipásztor. Kerékpárral járt be a Csókatanyáról az imaházba, egészen 1968-ig, amíg megbetegedett, s 1970-ben meghalt.
Szintén ebből a forrásból kapunk tájékoztatást arról, hogy ebben az évben Dabon, június 12-én Nagy Pál által a körzetből 10 hitvalló baptizált, köztük kiskunlacházai is volt. Számot nem írnak, de az anyakönyvekből megtudhatjuk, hogy ifj. Kovács Gábor és Fáncó Irén testvérekről van szó.
1923. pünkösdjén Gacs Pálné Józsa Gizella, Józsa Andrásné Józsa Mária, és Czirábi Józsefné Nagyszegi Julianna merítkeztek be.
A Lacházi gyülekezet jó lelkiséggel és buzgóan szolgált a 30-as, 40-es években. Ennek egyik gyümölcse lett, hogy Bak /Bánkúti/ Gyula 1940-es évek végén felvételt nyert a Baptista Teológiai Akadémiára, majd haláláig lelkipásztorként szolgált.
A következő évtizedekről nem maradt fenn hiteles dokumentáció. Ismert azonban, hogy a 90-es években az Élet Szava Missziós csoport támogatásával a Dömsödi gyülekezet fiataljai a Lacházi Művelődési Házban missziós céllal rendszeres evangélizációs klubot tartottak. Ez a misszió is gyümölcsöző volt. Többen megtértek, Dömsödön bemerítkeztek. Sajnos azonban komoly gyülekezeti élet és háttér nélkül elkallódtak. Közülük néhányan elköltöztek a községből, de más városokban bekapcsolódtak a gyülekezetekbe. Vannak olyanok is, akik itt élnek, de már nem tartanak kapcsolatot a gyülekezettel.
Az kiskunlacházi imaházról
(Megjegyzés: Az alábbi részben szereplő imaházat 2012-ben elbontottuk, és a jelenlegi új imaház épült helyette. Szerk.)
1920-tól ismét növekedett a gyülekezet a felnövekvő gyermekek soraiból. Továbbá Gacs Pálné, Hatalák György, akikről biztosan tudhatjuk, hogy ezekben az években kapcsolódtak a gyülekezethez. 1930-tól körülbelül 30 tagja volt a gyülekezetnek 1940-ig. Ez a körülmény és szükségszerűség vonta maga után azt az igényt, hogy egy imaház épüljön, mert az összejövetelek családi házaknál, többször toldalék helyiségekben voltak, s ekkora közösséget már nem mindig tudott méltó képen befogadni istentiszteleti alkalomra a legnagyobb emberi jó szándék sem.
Ez a probléma foglalkoztatni kezdte a virágzó közösséget, s a körzetvezető gyülekezetét is. Erről a témáról beszélgetni kezdtek a dömsödi testvérek, amint azt a dömsödi egyházközség egyik jegyzőkönyve is megörökítette az utókor számára. A jegyzőkönyvben a kézírás nehezen olvasható, de kivehető, kezdeményezik egy imaház megépítését a kiskunlacházi gyülekezet számára.
1927-ben kezdődött meg az építési anyagok beszerzése, a következő évben pedig megkezdődött az építkezés is. Ennél az évszámnál meg kell állnunk egy kicsit, ugyanis egy 1962-es Elnökségi Statisztikai adat úgy jegyzi fel a kiskunlacházi imaházat, hogy 1925 óta áll. Ennek az adatnak azonban ellent mond már az Adás-vételi szerződés keltezése is, ami szerint 1927. szeptember 23-án íratott alá a beltelki üres udvartelek eladása (Baji Sándor és Baji Mária, mint eladók és Mohácsi János, mint a Kiskunlacházi baptista gyülekezet megbízottja, vevő részéről). Két évvel korábban tehát nem állhatott az imaház, hiszen csak ezután kezdődhetett meg az építkezés.
A tervezést, anyagbeszerzést, szakmunkák kivitelezését ifj. Mohácsi János testvér, mint kőműves iparos végezte és irányította. Az anyagok szállítását a fogattal rendelkező Kovács Gábor és Kovács József testvérek vállalták. Az ún. gyalog-munkát pedig a gyülekezet tagjai, a családtagok és mások, „kicsinyek és nagyok" végezték.
Kovács Sámuel tv. Az imaházépítésben, mint kőműves- segéd vett részt. Az iparosok és a testvériség a szűkös anyagi lehetőségek ellenére igen szép, gondos munkát végeztek. Az utcai főhomlokzat felső részén még ma is látható a díszítés és a félköríves felirat, valamint a kereszt. Ezeket a legutolsó felújítás során nem kis gondossággal, de sikerült megmenteni, kijavítani, mert ez a falrész téglából épült. Az alsó részen a homlokzati díszítés annyira tönkrement, hogy annak maradványait az utolsó felújítás során el kellett távolítani. A Mohácsi és a Kovács családból több gyülekezetben ma is élnek közösségünkben.
Szeretet-szolgálat 1996. szeptemberi szám: A pesterzsébeti gyülekezet missziótörténelmi rovatában említik a kiskunlacházi Mohácsi János kőművest, mint aki Pesterzsébeten valamilyen szerepet vállalt. Itt a helyi gyülekezet vissza emlékezéséből pontosan tudjuk, hogy kőműves munkáról volt szó.
„De egy nevet, a mi Urunk Jézusét, mindenek felett meg kell említenünk és jegyeznünk, Ő volt a Főépítész, Akinek jelenléte és segítsége nélkül hiába dolgoztak volna az építők. Mert Őbenne teremtetett minden (Kol 1:16). 1928. év tavaszán folytattuk a megkezdett munkákat, melynek eredményeként ez év novemberében hálaadó istentisztelet keretében ünnepélyesen megnyithattuk imaházunkat, a szigetszentmiklósi testvérgyülekezet néhány tagjának és a dömsödi énekkar tagjainak jelenlétében."
Az imaház megnyitásáról tudósított a Békehírnök 35. évf. 1. száma is: „Nagy öröme volt a kiskunlacházi kis gyülekezetnek, midőn december 19-én ünnepélyesen megnyithatta új imaházát. Az alig 30 tagot számláló gyülekezet szinte erejét felülmúló áldozatkészséggel építette fel a csinos, tágas új imaházat, hogy maradandóbb és alkalmasabb szállást készítsenek a szent igének ebben a szépen fejlődő alföldi városkában. Az Úr megáldotta hű gyermekeinek törekvését és elhozta azt a boldog napot, midőn munkájuk gyümölcseként szemlélhették az új nagy épületet, örvendezvén benne Isten dicsőségére. A dabi körzetből szépszámú vendégsereg gyűlt egybe (...) Budapestről pedig Somogyi Imre testvér, a Napuccai gyülekezet prédikátora volt a gyülekezet vendége. (...) Az ünnepi beszédet Somogyi Imre testvér mondotta, párhuzamba állítva az ótestamentomi és újtestamentomi templom jelentőségét. Megemlítette, hogy valószínűleg ez az utolsó imaház az 1928-as eszetendőben, mely évben a nehéz gazdasági viszonyok ellenére is, számos imaházat adtak át rendeltetésének a magyarországi baptisták, ő maga is ezzel a hatodik imaházmegnyitási ünnepélyen vesz részt. Este evangelizálás volt, melyet Somogyi Imre testvér igehirdetése vezetett be, azután Kovács testvér irányításával változatos program folyt..."
„Ez a hajlék azóta is nyitva áll, minden békességre és lelki nyugalomra vágyó embertársunknak". A 60 év alatt többször is tatarozni voltunk kénytelenek az idő vasfoga által okozott és háborús rongálások miatt. A legutóbbi tatarozással a dömsödi testvéreket bízta meg a Ház Ura. És most, amikor emlékezünk és ünnepelünk, fejünket és térdünket meghajtva, de szemeinket gondviselő Atyánkra emelve könyörgünk: „Urunk Istenünk, a Te dicsőséged és dicsőítésed töltse be e „Házat". És ebben működjünk közre mi is."
Istennek ez a háza hosszú időn át adott helyet az istentiszteletek számára. Sajnos azonban a gyülekezet is elfogyott és az imaház is romossá vált, a szép imaház állapota egyre inkább romlott. Ez odavezetett, hogy a közmű nélküli, romos imaház használaton kívülivé vált. A községben folytatott misszió során az összejöveteleket inkább máshol, többnyire a Művelődési Házban tartották. Házasságkötés és áttelepülés után a községbe érkezett hívők alkalmanként összejöveteleket tartottak. A komfort javításáért bevezették a gázt, de hosszú időn át ezután sem voltak rendszeres istentiszteletek az imaházban.
Ezt a helyzetet rontotta egy sajnálatos esemény: fiatal vandálok megrongálták, feltörték, feldúlták az imaházat 2003. Szilveszter éjjelén. A harmóniumot javíthatatlanul tönkretették, bibliákat, énekeskönyveket téptek szét, a falról a keresztet az egyik közeli ház tetejére dobták. A vandalizmusban két véletlennek látszó esemény a gondviselés kegyelme volt. A széttépett könyvekből tüzet raktak az imaház közepén. Ezt látták meg a szomszédok és hívták a rendőrséget. Másrészt a szülők kártérítést fizettek a károkozásért, ami sokat segített a helyreállításban. A gyülekezet képviselői és a szülők peren kívüli eljárásban egyeztek meg. A Békehírnök is a 2003. január 26-i szám 28. oldalán beszámol erről a szégyenteljes eseményről: „Serdülő korú vandálok betörtek az imaházba, gyújtogattak, törtek-zúztak, mert tombolni akartak. Letartóztatták őket, de már szabadlábon várják a tárgyalásukat."
A 2003. évi vandál rongálás, figyelmeztetés volt. Ezzel az imaházzal valamit tenni kell. Vasadi Lajos testvér, a körzet lelkipásztora felkérte a Dömsödi gyülekezet tagját, dr. Surányi Jánost, tekintse meg a Lacházi imaházat és adjon véleményt arról, mi legyen vele? Surányi János több imaház építését vezette, végezte. Így volt tapasztalata. Két javaslat jöhetett szóba: Először: az életveszélyes, romos imaházat lebontani és a telket eladni. Miután a telek alig több mint 100 m2, ezért eladhatatlan. Másodszor: a nagyon rossz állapotú épületet felújítani. Ehhez azonban pénzre és odaszánt munkásokra volt szükség. Vasadi testvér és Surányi testvér vállalták a munkát és a kártalanításból valamennyi pénz is rendelkezésre állt. Így valósult meg e szép imaház megmentése azzal, hogy a két testvér mellé Várkonyi György családja adott egy segédmunkást és a későbbiekben igen lelkesen bekapcsolódott a munkába Kincses Imre testvér, Lovadi Vincéné és Varga Lászlóné is. Az imaház kívül-belül teljesen megújult, újra vonzóvá, használhatóvá lett. A gáz mellé a vizet is bevezették. Ebben már segített Gergely Miklós Tamás testvér is, aki feleségével e kis, újrainduló gyülekezet tagja lett.
Ennek a helyreállító munkának az értékmentésen túl más lényeges haszna is volt. Az építés során az emberek megálltak, kérdezgettek, beszélgetni lehetett velük. Többen kijelentették, ha az imaház elkészül, ide szeretnének járni. Jó érzés volt hallani a visszaemlékezők elismerő szavait azokról a hívőkről, akik az imaházat építették. A munka befejezése előtt azt a döntést hozták a munkában résztvevők, hogy megnyitó istentiszteletet tartanak és azután, amíg lesz látogató addig minden vasárnap rendszeres istentiszteletet tartanak. Hála Istennek, van érdeklődés, állandóan vannak látogatók. A 2004. szeptember 18-i megnyitó istentiszteleten a Baptista Egyház kamarakórusa énekelt a zsúfolásig megtelt imaházban. Istené a dicsőség, megalakult és újra elindult a kis gyülekezet. A gyülekezet tagjai lettek: Gergely Miklós Tamás és felesége, Lovadi Vincéné, Sándor Lászlóné, Varga Lászlóné, valamint az istentiszteletek rendszeres látogatói, de a Dömsödi gyülekezet tagjai: Kónya Béláné, dr. Surányi János és felesége.
A felújított imaházban viszont 2004 szeptembere óta minden vasárnap istentisztelet folyik Isten dicsőségére és a hívő testvérek lelki épülésére. 2004-ben tehát már 5 tagja volt a kiskunlacházi baptista gyülekezetnek, a gyülekezet vezetője Vasadi Lajos lelkipásztor.
A lelkipásztor fia, Vasadi Teodor - aki előbb Ráckevén teaklubbot hozott létre - próbálta Kiskunlacházán a fiatalokat összegyűjteni. Ekkor született meg a fentebb már említett Élet Szava Klub, ami több-kevesebb sikerrel működött a lacházi Művelődési Házban. Itt aprósüteménnyel és teával várták a fiatalokat. Egy leány volt, aki komolyabban is vette az alkalmakat, de egy idő után ő is elmaradt.
Vasadi Lajosné Margitka összefogásával a kalocsai női börtönben végeztek missziót, melyet Dunavecséről Dani Józsefné Viola még ma is folytat. Ez a misszió abból áll, hogy karácsony környékén a börtönben lévők gyermekeinek csomagot készítenek és eljuttatják számukra.
Vasadi testvérnő összefogásával szintén karácsony környékén működött az az országos gyűjtőmunka, melyet több felekezet is átvett. Ennek keretében cipős dobozba gyűjtött adományokat juttattak el a rászoruló gyermekeknek. Ez a kezdeményezés mindig megmozgatta a lacházi testvéreket is.
A gyülekezetek egy családfa tükrében
A kiskunlacházi gyülekezet jelenlegi tagja Varga Lászlóné Bánkúti Terézia. Az ő családtagjainak élete összekapcsolja a három gyülekezetet.
Anyai dédszülők, Balogh Zsigmond és felesége alapították a Dunavecsei gyülekezetet. Az egyik gyermek, Balogh Terézia, kinek férje Horváth Mihály. Nekik volt kilenc gyermekük, akik valamennyien be voltak merítve. Horváth Mihály testvérének fia, Horváth István a dunavecsei gyülekezet jelenlegi vezetője.
A kilenc gyermek egyike Horváth Sárika, akinek férje Jóföldi István, baptista prédikátor volt Bogyiszlón. Másik Horváth Terézia, aki dömsödi lakos volt, Kiskunlacházára került férjhezmenetele után, mivel párja Bánkúti (Bak) László lacházi volt. A Bánkúti családnevet öt gyermek viselte, közülük az egyik, Gyula, szintén prédikátor Tarpán és Újfehértón.
Bánkúti László és Horváth Terézia gyermeke Bánkúti Terézia, a lacházi gyülekezet tagja, akit egy családi gyász után ért utol Isten szava, s ennek hatására 2003. március 30-án merítkezett be a megújult dömsödi imaházban.
Apai nagyszülei, Bak Ferenc és Molnár Eszter, lacházára jártak az imaházba. Molnár Eszter testvére volt Molnár Erzsébet, férje után Jakus Gáborné, aki szintén lacházi, s 1987-88–ban ő volt az egyetlen baptista gyülekezeti tag.
Befejező gondolatok
Szakdolgozatomnak, így utólag látva, nagyon nehéz témát választottam. Voltak, akik bíztattak, de voltak, akik kijelentették, hogy e kicsiny gyülekezet múltjához, még nem mert nyúlni senki.
Az Úr azonban nem csak a kötelező feladatot tette elém, hanem személyes motivációt is ültetett szívembe, hogy e témáról írjak. Az én szülőfalum Hegyközpályi, amely a Partiumban van, Nagyvárad mellett, s ott is van egy kis imaház, hasonló adottságokkal. Úgy nőttem fel, hogy az imaház zárva volt, Édesanyám 6 éves volt, amikor bezárták az ottani kommunista állapotok miatt. Anyai nagyanyám baptista volt, édesanyámat 6 évesen keresztelték meg. Nekem mindig fájt a szívem a zárt ajtók miatt. Ezért most emléket kívánok állítani a Hegyközpályi baptista imaháznak is azzal, hogy a Kiskunlacházi imaház és gyülekezet történetébe beleástam magam.
Az ember összefűzve érzi magát mással, a gyermek a szülővel, a testvér a testvérrel, a szomszéd a szomszédjával, s azzal a hellyel, településsel, ahol együtt élnek, azzal a közösséggel, mellyel egy nyelvet beszél. Az embernek kötelessége megemlékezni a múltról, mert csak úgy számíthat a jövőre, ha a múltját is őrzi, s arra építi a jelenben a jövő reménységeit. Hogy a személyesen nem ismert emberek cselekedeteiből, céljaiból kell nekünk tanulni, hogy az evangélium hirdetéséért mennyit fáradoztak, nem kímélve magukat, lovas kocsin, gyalog, hóban-sárban, de ott voltak az imaházban alkalomról-alkalomra. Ezeknek az embereknek a példája, emléke kell, hogy lelkesítsenek bennünket hogy az evangélium hirdetése érdekében erőnket, javainkat mi is áldozni tudjuk. Kötelességünk emléket állítani ezeknek a – nagy történelmi távlatokat nézve – kis, hétköznapi embereknek. De – az Isten, még nagyobb üdvtörténeti tervét szemünk előtt tartva, az örök élet távlataiban reménykedve – az Isten által kiválasztott, s így a legnagyobb méltóságra és feladatra megbízott embereknek, akik mellett kicsi név marad mindenkié, aki csak e világ idejének, eseményeinek dimenziójában éli a maga – esetleg sikeres, történelmi mértékű cselekedetekkel is ékesített – életét.
Remélem, ezt a kötelességet méltóképpen sikerült teljesíteni.
